Kaszap István

1916. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén született Székesfehérváron, egy mélyen vallásos családban. Édesapja Kaszap Lajos postai főellenőr, édesanyja Winkler Róza volt. Mindketten mélyen hívő keresztény életet éltek, 5 gyermeket nevelve. István 1925-ben járult első áldozáshoz, 1929-ben bérmálkozott. Pajkos gyermekkor után a 1926-ban a Ciszterci Rend helyi gimnáziumába került, ahol bámulatosan akaraterő jellemezte. Nem annyira képességeivel, mint inkább akaraterejével, vakációi alatt is tanulva küzdötte fel magát kitûnő tanulóvá. Remek sportoló is volt: 17 évesen a Székesfehérvári Tankerület ifjúsági tornászbajnoka lett. Buzgó cserkész, alsós éveiben a rózsafüzér társulat, felsős korában a Mária-kongregáció tagja volt. Társai között igazi apostol. Példaképüknek tartották, egyenes jelleméért és nemes elveiért szerették és tisztelték.

Magas eszmények vonzották: pap, szerzetes akart lenni. Az isteni Gondviselés olvasmányai útján a Jézus Társaságába vezérelte. 1934 júliusától volt a rend novíciusa. Szerzetesi életét a zugligeti Manrézában hősies odaadással kezdte. Életszentségre törekedett, egész életét áthatotta a testvéri szeretet és mély alázatosság. Lángoló szeretet jellemezte. Sokat elmélkedett Jézus szenvedéseiről, s a bûnösökért engesztelő áldozatul ajánlotta fel magát Jézus Szívének. Rejtelmes betegség tört ki rajta, mellyel szemben a kortárs orvostudomány tehetetlennek bizonyult. Napra pontosan egy esztendővel azután hogy tornászbajnok lett, Fehérvárott életmentő műtétet végeztek el rajta (1935. március 17.). A nehéz operációk, a fájó kezelések szenvedéseit hősies, Isten szeretetében izzó lélekkel viselte. A testi fájdalom mellett súlyos lelki megpróbáltatásokban is része volt. Ezek legfájóbbja az volt, hogy a jezsuita szerzetesrend – szokásokhoz híven – a beteg novíciustól 1935 novemberében megvált.

Erényei a szenvedésben bontakoztak ki teljes szépségükben, erejükben. Lelki végrendeletében mindenről lemondott a bûnösökért. A legsúlyosabb fájdalmak közt is naponta Te-Deumot mondott ihletett szavakkal kinyilvánította élete értelmét: "Szeretettel, szenvedéssel szolgálni a szeretet Székhelyét, Jézus Szentséges Szívét".

Gyötrelmes szenvedéseit hősies halállal koronázta 1935. december 17-én. Halálos ágyán, felmetszett gégével szólni sem tudott, de élete utolsó perceiben felírta búcsúszavát: "Ne sírjatok, mennyei születésnap ez". A Székesfehérvári Szent György kórházban hunyt el, testét egy jezsuita páter, tanára és rektora, Hemm János vezetésével temették el a sóstói temetőben. Később exhumálták és a Prohászka-emléktemplom melletti kriptába temették el. Azóta is mind többen kérik bizalommal égi pártfogását és igen sok föltűnő imameghallgatást jelentettek közbenjárására. Sírja ma már közismert zarándokhely.

(Forrás: szfvar.katolikus.hu)