Prohászka Ottokár

Az elesettek iránt papként, püspökként elkötelezett Prohászka Ottokár 1858. október 10-én született a felvidéki Nyitrán. Atyja, a morva származású Prohászka Domokos az osztrák állam Strassenkomisereként (útmester, útfelügyelő) szolgált, de ősei még földművesek voltak. A család Pozsonyban telepedett le, de első gyermekeik Nyitrán, a fiatalasszony szülői házában látták meg a napvilágot. Egymás közt a családtagok kezdetben németül beszéltek, Prohászka később elsajátította a magyart a család szolgálójától, majd megtanulta a szlovákot, s az iskolában a latint. Tudott franciául, szemináriumi éveiben görögül és héberül is tanult, megpróbálkozott az angollal. Prohászka Domokost, a pénzügyi kistisztviselőt gyakran helyezték át, s a család gyakran költözött. Prohászka Ottokár Rózsahegyen kezdte meg tanulmányait, Losoncon fejezte be az elemit és kezdte meg a gimnáziumot (református iskolában!), majd Nyitrán a piaristák neveltje lett.

Később a kalocsai jezsuita internátusba került, majd az esztergomi kisszeminárium növendékeként érettségizett 1875-ben. Végig kiváló diák volt, tehetségére felfigyeltek elöljárói. Hét évre a római Collegium Germanicum-Hungaricum lakója és a Gregoriana egyetem hallgatója lett. 1881. október 30-án szentelték pappá, 1882-ben tért haza, filozófiai és teológiai doktorátussal.

Az esztergomi szemináriumban 22 esztendeig dolgozott. A kisszeminárium görög-latin tanárából dogmaprofesszor, majd az egész intézményt megújító lelki vezető, úgynevezett sprituális lett (1890). Szisztematikus munkával reformálta meg a szeminárium életét. A rideg, korszerűtlen jozefinista papnevelői hagyományokkal szemben Prohászka igyekezett bensőséges lelkiségre nevelni növendékeit, forradalmasította a papnevelést. Olyan papi generáció tagjai tekintették mesterüknek, akik sikerrel birkóztak meg az óriási feladattal: a XX. század eleji magyar társadalmi katasztrófák (háború, forradalmak) idején lelki tartást tudtak adni a népnek.

Esztergomban vált a század végén meginduló magyar katolikus megújhodás programadójává. Ennek eszköze a sajtó volt. Rendszeresen publikált a katolikus folyóiratokban, elsősorban a Magyar Sion és az Alkotmány hasábjain megjelent cikkei voltak reveláció erejûek. ő indította útjára az Esztergom című lapot, szervezte meg már püspökként a Katolikus Sajtóegyesületet, amely finanszírozta a katolikus sajtó legjobb kiadványait (Alkotmány, Új Lap). Az 1910-es évekig Prohászka a katolikus sajtóügy vezéralakja, nevéhez kötődik az Élet Rt. kiadó, amely szépirodalmi alkotásoknak is teret adott, vagy az 1920-ra sajnálatosan csődközeli helyzetbe került, jobb sorsra érdemes ifjúsági kiadó, a Magyar Jövő. A Magyar Sion-béli recenzióiban megismertette papolvasóival a modern teológia műveit, kifejtette nézeteit, reformgondolatait a kor egyházi és társadalmi problémáiról.

Rendkívüli fontosságúak a szociális kérdésekről írt cikkei. ő fordította először magyarra XIII. Leó szociális enciklikáját, a Rerum Novarumot (1891). S talán ő olvasta először végig és helyezte mérlegre, bírálta meg máig helytálló módon Marx Tőkéjét. Prohászka világosan látta a munkáskérdés fontosságát: gyakorlatilag keresztényszocialista elveket vallott. Jól látta, ha nem születnek az egyház vezetésével megoldások a szociális feszültségek leküzdésére, akkor teret nyer az osztályharcos, ateista, erőszakos, a magántulajdont semmibe vevő baloldali veszély, amely minden értéket elsöpör. Hogy többet tehessen nézetei terjesztéséért, 1896-ban a vágvecsei kerületben indult a képviselőválasztáson, és csak a durva választási csalás eredménye, hogy nem nyert mandátumot. A századforduló után rendszeresen utazta be az országot, a híveket felrázó lelkigyakorlatos szentbeszédeket tartva. Külön szervezett beszédsorozatokat férfiaknak, külön a nőknek. A legnagyobb figyelem a budapesti Egyetemi templomban tartott konferenciabeszédeket kísérte, a gyakorlati tennivalókról országos katolikus nagygyûléseken szólt.

A pesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karának dogmatikaprofesszora 1904-ben lett. Teológiai munkásságára az egyetem már az 1890-es években felfigyelt: „A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat” címû pályamûvét, valamint az „Isten és világ” című írását kitüntette a kar. A Föld és Ég címû tanulmánysorozatában vitathatatlan természettudományos felkészültséggel vizsgálta az evolúcióelméletet, és nem tartotta azt összeegyeztethetetlennek a keresztény világképpel. Ez ekkoriban szinte eretnek gondolatnak számított, jellemző módon a mű második kiadásában az ember kialakulásáról szóló zárófejezet nem is jelenhetett meg...

1905. október 17-én nominálta székesfehérvári püspöknek Ferenc József. 1905. december 11-én erősítette meg a döntést X. Pius pápa, aki Rómában tíz nappal később püspökké is szentelte Prohászkát. Székét hivatalosan 1906. január 21-én foglalta el. Püspökként is megmaradt puritán embernek. Legendaszámba megy, de állítólag első hivatalos útja Fehérvárra a hajnali személyvonattal történt: besétált a püspöki palotába, ahol csak a csodálkozó portást találta, hiszen mindenki a reggeli gyorsvonattal várta érkezését.

A főpásztorság visszasodorta Prohászkát a politikához is. Automatikusan a főrendiház tagja lett. Parlamenti szűzbeszédében a nemzetiségellenes tendenciákat is rejtő magyar népiskolai törvényt bírálta, korát megelőzve a kisebbségiek védelmére kelt. Az első világháborút követő új társadalmi berendezést nagy érdeklődéssel figyelte. A forradalmakban kezdetben tisztító, megújító erőt látott. Az sem viselte meg, hogy a Tanácsköztársaság idején kilakoltatták püspöki palotájából. Ám ahogy felismerte a rendszer visszásságait, harácsolását, erkölcstelenségét és antiklerikalizmusát – elhatárolódott tőle. Horthy Miklós kormányzóval rokonszenvezett, de miniszterelnökségre történő felkérését elutasította. IV. Károly király hazatérési kísérleteit oktalanságnak tartotta. 1920-ban tevőlegesen akart részt venni egy új keresztény magyar állam kiépítésében. Nemzetgyûlési képviselő lett, de rövidesen csalódottan hagyta ott a csak jelszavaiban keresztény parlamentet: „Itthon vagyok; hazajöttem a nagy tragikomédiából, amit nemzetgyûlésnek hívnak” – jegyezte naplójába 1921. február 6-án.

Prohászkát leginkább az egyház megújításának, modernizálásának problémája izgatta. Pályájának legnagyobb kudarcát is ezért élte át. XIII. Leó halála után nagyot változott a római légkör: 1908-tól a „modernizmust” üldözendőnek bélyegezte X. Pius. Prohászkának 1911 nyarán a hivatalos sajtóból kellett megtudnia, hogy három írását: „Az intellektualizmus túlhajtásai” címû akadémiai székfoglalóját, a „Modern katolicizmus” címû hitvédelmi munkáját és az egyházi vagyonkezelés reformjának szükségességét hangsúlyozó „Több békességet!” címû karácsonyi hírlapi cikkét az illetékes Kongregáció indexre tette. A történetek komoly önvizsgálatra késztették: nagy alázattal visszavonta ezeket az írásait, melyekben mai szemmel már semmi kivetnivalót nem találunk. Mindössze annyi történt, hogy 50 esztendővel megelőzte korát: a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban találhatunk Prohászkáéval rokon gondolatokra.

Legjelentősebb gyakorlati alkotása a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulat, melyhez Prohászka ezer szállal kötődött: teoretikusa volt, szerteágazó védnöki és lelkivezetői munkát végzett érdekükben. A missziótársulat árvaházakat tartott fenn, börtönpasztorációval foglalkozott, megszervezte a fővárosba kerülő cselédlányok lelki vezetését, nővédelmi szervezeteket működtetett. Mindezt új szemlélettel tette: elkötelezett profizmussal, felismerve, hogy a jószándékú dilettánsok megmozdulásai nem vezetnek kellő eredményre. Nyilvánvalóvá tette a rend a társadalom számára, hogy a nők nemcsak arra jók, hogy a tehetősekből jótékonysági célokra pénzt sírjanak ki. A szervezet beltagjai szerzetesi fegyelemben éltek, kültagjai – többnyire arisztokrata hölgyek – társadalmi befolyásukat állították a Missziótársulat szolgálatába. Nagy szívfájdalma volt Prohászkának a szervezet szakadása is: 1923-ban Slachta Margit vezetésével létrejött a Szociális Testvérek Társasága, Slachta lett a magyar parlament első női képviselője. De más szociális tettei is voltak Prohászkának. Sürgette az egyházi nagybirtokrendszer reformját. Püspöksége – egyébiránt meglehetősen csekély méretû – birtokán földosztásba kezdett. Szociális kérdésként élte meg a prostitúció problémáját is, Grazban e témában nyilatkozott egy tudományos konferencián.

A korabeli magyar püspöki karból meglehetősen kirítt Prohászka. Ám ez a tőle alapvetően idegenkedő közeg is elismerte, hogy nagy hatással van Székesfehérvár püspöke a hívekre. Prohászka püspöksége idején nyolc alkalommal fordult a püspöki kar közös pásztorlevéllel az ország katolikusaihoz, és valamennyi megfogalmazására Prohászkát kérték fel. ő pedig rendre ellátta a feladatot, pedig a körlevelek témája széles skálán mozgott: a pápai aranymisétől (1908) a gyermeknevelésen és a szektakérdésen át egészen a politikai tartalmú, az ország belső megbékélését már-már türelmetlenül sürgető írásokig.

Prohászkát 68 évesen érte a halál. Életében sokat betegeskedett, különösen a vissza-visszatérő álmatlansága gyötörte, de lankadatlan intenzitással végezte munkáját. Halála is méltó volt az „ország apostolához és tanítómesteréhez”, ahogy sírfelirata nevezi. 1927. április 1-jén az Egyetemi Templom szószékén, a nagyböjti lelkigyakorlatos szentbeszéd közben érte a végzetes agyvérzés. Másnap a pesti szeminárium betegszobájában hunyt el. Holttestét székvárosába, Fehérvárra szállították, ahol előbb a város északi részén lévő temető kápolnájában nyugodott, majd 1938 nyarán, a Szent Jobb fehérvári látogatása idején szállították át ünnepélyes külsőségek között a tiszteletére emelt, ma már hivatalosan is nevét viselő vasútvidéki emléktemplomba.

Prohászka tragédiája, hogy halála után szimbólummá vált. Bár életművének tudományos feldolgozása is megkezdődött, inkább a politika sajátította ki magának alakját. A magát kereszténynek valló, de azt csak a külsőségeiben hordozó politika emelte piedesztálra, melyet Prohászka oly sokszor ostorozott. Az is rántotta magával bukásakor. Halála után 20 esztendővel, 1947-ben mintegy 25 ezer ember emlékezett rá Mindszenty József hercegprímás vezetésével Székesfehérváron. Az egyre jobban érlelődő baloldali fordulat elleni tiltakozás is volt ez. Néhány héttel később a másik oldal hívei ledöntötték budapesti szobrát... A kommunista időkben mûvei állami indexen voltak, szinte beszélni sem lehetett róla. A változás a kommunizmus bukásával állt be.

Aki olvassa mûveit, meglepődik rajta, mennyire korszerû és aktuális ma is, amit Prohászka Ottokár fontosnak tart. És orvosolandónak. A világ sokat változott azóta, de jobbítani való nem kevesebb akad ma sem.

(Forrás: www.szfvar.katolikus.hu)